A kémia és én

Diákéveim alatt soha nem voltam kiemelkedő képességű, kiváló eredményekkel büszkélkedő tanuló, de mindig igyekeztem az elvárásoknak megfelelni. Egyetlen tantárgy sem állt hozzám közelebb. A hetedik osztály kezdetén új tárggyal ismerkedtünk meg, a kémiával.

A tanterem hangulata titokzatos volt, és már az első órán felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi voltam. A tanárnő híres volt szigoráról, én azonban különlegesnek láttam. Komolyan vette a tantárgyat, izgalmas dolgokról mesélt. Látványos kísérletekkel támasztotta alá mondanivalóját. Teljesen magával ragadott.

Társaimmal ellentétben nem tartottam tőle. Rövid idő után már csak a kémia órát vártam. Aztán beiratkoztam a délutáni szakkörre is. Lemondtam az órák utáni szabadidőről, társaimmal való együtt töltött időkről. Furcsán néztek rám, de akkor először éreztem, hogy valamiben más vagyok.

A továbbtanulásnál egyértelműen a vegyipari szakközépiskola került az első és egyetlen helyre. Remek választás volt. Boldog diák voltam, mert azt tanultam, amit szerettem.

Érettségi után azonban jött a megtorpanás. Akkor a vegyipari egyetem annyira elférfiasodott, hogy nem mertem vállalni a kihívást. Ezért a pedagógus pálya felé fordultam.

Végzős tanítónőként néhány éven belül lehetőségem nyílt – képesítés nélkül – kémiát is tanítani az általános iskolában. Hatalmas lelkesedéssel és lendülettel kezdtem a munkát, de a gyerekeknek kevésbé sikerült átadnom a rajongásomat.

Nem értettem. Miért szeretik a történelmet, magyart, még a biológiát is? A kémiát miért nem? Gyakran hallottam a szülőktől, kollégáktól, hogy „ezt nem lehet megtanulni”, „már diákkoromban sem értettem”, „nem is szerettem”.

Mi az oka ennek? A körülöttünk lévő világ legparányibb, legvarázslatosabb részeibe juthatunk el, s a gyermekeket – akik kíváncsiak- ez nem érdekli?

Ezért határoztam el, hogy kémiatanárként a lehető legtöbb diákomnak szeretnék olyan utat mutatni, amelyet nekem mutatott egykori tanárom.